Metro Exodus novella

 Nagyon régóta szeretem a metró univerzum világát. Nem tudom melyik volt előbb a barlangok vagy a metró szeretete. De az biztos, hogy ezek együtt nagyban befolyásolták novellám megírását. Most itt ebben a bejegyzésben szeretném közölni a teljes történetet. Jó szórakozást kívánok!

Aznap késésben voltam. Nem izgultam különösebben, gyakran előfordul az ilyesmi. Nem hanyagságból, csak nem lehet kiszámítani a közlekedést. Jóleső érzéssel töltött el a mozgólépcső látványa, kint még kicsit hideg volt, és tudtam, hogy odalent legalább nem fúj a szél. A legtöbben nem szeretnek lemenni a metróba, teljesen megértem őket. Egy apró, szűk tér, amit sokan csak pár percig érintenek. Rövid átfutás az életükben, nem gondolnak rá másként. Egy-két hozzám hasonlót leszámítva, akit valamiféle kíváncsiság tölt el a két állomás közti sötét úton. Most azonban nem ez a lényeg. Még három perc amíg megérkezik a szerelvény. Örökkévalóságnak tűnik a várakozás. A falakon szakadt reklámplakátok, amik senkit sem érdekelnek. Amennyire tudtam hátra mentem a peronon, nem szoktam megállni a bejáratnál. Jobban szeretek a fal mellé menni, valahogy nagyobb a biztonságérzetem. Meghát másoknak is kell a hely. Futó pillantásokkal végig nézek az embereken. És az egészben az a legfélelmetesebb hogy mindig másokat látok. Minden változik, csak két állandó van, én és a metró. Mire a kocsi megérkezett, már zsúfolásig volt a sáv. Nem sokat vártam, amint nyílt az ajtó gyorsan beléptem és a hozzám legközelebb eső helyre leültem. Mindenféle korosztályt látok, nem is értem az embereket. Mindegy, hogy milyen időpontban megyek, gyerekektől a felnőttekig széles a felhozatal. Ilyenkor az emberek igyekeznek a lehető legüresebb helyeket elfoglalni. Először egy sor, aztán ha ül valaki a padon akkor a szélső hely. Vagy ha lehet legalább egy ülés maradjon ki. Csak ne kelljen közvetlenül egymás mellé leülni. Aztán idővel amikor már minden szimpatikus hely elkelt, akkor rászánod magad, hogy odaülj valaki mellé, akit jó eséllyel soha többet nem fogsz látni. Mintha egy külön világba csöppennék, ahol túlzottan közel kerülnek egymáshoz az emberek, akaratuk ellenére. És felvesznek egy maszkot, amivel pár percig kibírják az utazást, majd sietve távoznak, amint nyílik az ajtó. Egy tucat idegen távozik, majd a helyére érkezik egy újabb adag, csak én vagyok állandó. Nyolc megállóra vagyok még. Az még rengeteg idő a pihenésre. A legtöbben ilyenkor nem csinálnak semmit. Csak ülnek csendben, maguk elé meredve, várnak valamit. Néha egy-egy utassal összeakad a tekintetem, de mindketten gyorsan elkapjuk, hogy még véletlenül se kerüljünk semmilyen kapcsolatba. Marad a plafon vagy a padló. Még szerencse, hogy bemondják az állomásneveket így még a kijelzőre sem kell nézni. Amikor meglátok egy elesett embert néha elgondolkozok rajta, hogy átadjam a helyemet. Vagy meglátok egy kéregetőt, rövid időre átfut az agyamon, hogy kéne adni neki valamit, de akkor nekem már nem marad az esti sörre. Csodálom azokat az embereket akik adnak, akik igazán jólelkűek és nem a saját érdekeiket nézik. Ez a világ nem a jók számára épült, számtalan remek emberrel találkoztam akik jobb sorsot érdemeltek volna, és annál több olyannal akik annyit sem. Hol itt az igazság? Nem hiszem hogy ezt a világot nekik építették volna. De bízok benne, hogy majd mindannyian elnyerjük megérdemelt helyünk. Mert nem létezik, hogy az a rengeteg pozitív energia csak úgy hiába szálljon az ürességbe, és az egész látásmódunk a morálról, jó és rossz cselekedetekről csak berögzött evolúciós ártalom. Nem több emberi hibánál. És valóban, a jónak buknia kell. Sötétség van odakint, nincs mit nézni. Csak saját magunk tükörképét látjuk viszont a nagy ürességben. Jól tudjuk hogy csak a falak vannak ott, de minden alkalommal várunk valamit. Talán, hogy megpillantunk egy zöld mezőt, a béke szigetét ahol süt a nap, ahol az emberek igazából boldogok. Ezt sem tudom, erre a kérdésre mindenki maga tudja a választ. Vagy nem, és akkor épp olyan üres belül mint azok a falak, amiktől üres tekintettel választ vár. Nem érzek szánalmat senki iránt. Se idős, se hajléktalan, senki iránt. Az egészből hiányzik a lélek. Nem többek múló álomnál az emberek. Nincs semmi állandó, minden változik, lehet csak képzelem az egészet. Mint árnyékok úgy suhannak el az emberek a semmibe. Örök kisérőim, de csak utánzatok, engem utánoznak monoton mozgásukban és végeláthatatlan ismétlődésben. A legtöbben úgy gondoljak önző vagyok. Pedig rengeteget kerestem az embert a tömegben, de csak a mintákat találtam. Az emberek olyanok mint a számok egymás után jönnek sorban 1 2 3 4. Vagy azt is mondhatnám hullámvölgyek, egyszer fenn, egyszer lent. Mert a logika azt mondja, hogy a kettő nagyobb, mint az egy, és a négy nagyobb mint a három, de a kettő meg kisebb nála, vagyis minden csak nézőpont kérdése. Mindig van jobb vagy rosszabb. Szerintem azonban csak két szám létezik 1 és 2 ami csak más formákban jelenik meg. Ezért lehetséges az, hogy az egy nagyobb mint a kettő. Azért mert hármas formában visszatér és így tovább. Örök körforgás ez ami a hullámvölgyeket mutatja. Viszont csak saját hozzáállásunkon múlik hogy kisebbnek vagy nagyobbnak érezzük. Elkalandozott gondolataimat éles sípolás és vörös fény szakítja félbe. A metró kocsi erősen fékezett. Már majdnem a végállomáson jártunk. Bemondták a hangosbeszélőbe, hogy senki se hagyja el az alagutat. Itt biztonságban vagyunk. Nem a megszokott gépies hang volt. Hanem egy kétségbesett zilált recsegés. Nem tudtam, de éreztem miről van szó. Kimásztam a peronra. És elsétáltam a mozgólépcső feljáróig. Megálltam és eltűndőtem az embereken. Minden lépcsőn özönlöttek lefelé az emberek. Még ott is ami ellentétes irányba mozgott. Hirtelen barátságos hellyé változott az alagút. Egy hely ahol biztonságban érezheti magát az ember. Pedig még pár perccel ezelőtt csak egy futó pillanat volt a legtöbb ember életében. Most pedig ez lesz az életük. Gondolkodtam azon ha valaki olyan dolgot csinál amit nem szeret, az olyan mintha egy mozgólépcsőn menne fel, miközben az egyre lefelé megy. Lefelé az ismeretlen mélységbe. Hihetetlen, hogy ezek az árnyékemberek mennyire ragaszkodnak az életükhöz. Még ha jelenlegi rangjukat, életstílusukat, vagy akár szeretteiket hátra is kell hagynikuk. Azok akik képtelenek voltak a felszínen szeretni és értékelni az életet, nem méltók a föld alatti létre. Nem akarok ítélkezni. Egy örök körforgás részesei vagyunk, amiből képtelenség kilépni. Ugyanúgy kialakulnak az előítéletek, az árnyékemberek, a rétegek. És a végén minden ugyanúgy fog fojtatódni mint a felszínen. Még a halál sem elég erős, hogy megváltoztassa az embereket. Azt hiszem ekkor már félúton jártam a mozgólépcsőn, a felszínre tartottam. Sok kétségbeesett emberen kellett átverekednem magam. Félelmetes mennyire képesek ragaszkodni valamihez, amitől szemmel láthatóan minden nap menekülnek. Mert minden nap hétfő, és hétvégenként lazítás. De engem az ilyen dolgok nem érdekeltek. Mert a rossz napokat épp úgy szerettem mint a jókat. Talán még mosoly is ült az arcomon amikor elképzeltem, hogy ez a sok másolat csak addig fog létezni amíg felérek. Csönd van körülöttem. A messzeségből hallani csak szirénákat. Az egész olyan mint egy álomvilág. Még sosem volt ennyire nyugodt a város. A lábam alatt több tízezren hemzsegnek, és rettegnek azon mi következik. Talán sosem érdemeltük a felszínt, talán méltó helyünkre kerülünk. De végülis nem az számít hogyan ér véget, hanem az, hogyan éltük meg. Minden egyes napnak megadtuk a szépségét. Nem maradhattam odalent. Nem azt mondom, hogy honvágyam lett volna, csak hazugságnak éreztem volna azt a világot. Olyan hazugnak mint amiben nap mint nap járnom kell. Amikor emberek ezreivel találkozok, de egyik másolata a másiknak, és nincs benne semmi valódi. Valahol belül érzem az emberséget, de csak egy pillanatig. Utána csak gépies berögzött mozgás. Majd elhallgattak a szirénák. Vakító fehér fény...